Legyünk szülőként bármennyire is gondosak és odafigyelőek, modern életünk velejárójaként gyerekeink egyre kevesebbet mozognak, gyakran már az óvodába is autóval jutnak el. Ha városban élünk, gyerekünket nem szívesen engedjük ki az utcára biciklizni vagy a játszótéren a barátokkal lógni, mint ahogy azt annak idején mi még megtehettük.

A filmvilág egész iparágat épített a gyerekekre. A mesehősöket már senkinek sem kell többé elképzelnie. Mindenki pontosan tudja, hogy néz ki pókember, a cipője orrától a feje búbjáig. Nem sok tere maradt hát annak, hogy a gyerek saját érzelemvilága és szükségletei alapján építhesse fel saját mesehősét.

Nem is marad el az eredmény. A statisztikák szerint évről évre növekszik azoknak a gyerekeknek az aránya, akik részképesség-zavarokkal (például diszlexiával, diszkalkuliával), különböző magatartási problémákkal vagy pszichoszomatikus tünetekkel kerülnek iskolába.

Szerencsére ma már számos olyan terápiás és fejlesztő módszer is meghonosodott hazánkban, amely a gyerekek természetes igényeit a legmesszebbmenőkig figyelembe veszi. Közülük a gyerekpszichodrámával, a drámapedagógiával és a Kulcsár-féle mozgásterápiás fejlesztéssel dolgozunk, játékos formában. Elsődleges célunk, hogy foglalkozásainkat a gyerekek ne munkaként vagy egy újabb különóraként, hanem önfeledt játékként éljék meg.

A Mesetündér csapata